Ma van a Föld Napja, és ez alkalommal azt a mesét mondom el, amelyet megálmodtam. Álmomban is nagyon sok tanítást kaptam és kapok folyamatosan, de erről még később fogok írni. Most következzen részlet a meséből, amit megálmodtam:

Egy alkalommal manók vendége voltam álmomban. Először a borzas manók házában falatoztam, majd elkísértek az erdő széléig. Onnan már egyedül mentem a rétre.

A réten néhány színes manóval találkoztam.

Volt köztük néhány színes gyerek manó is. Azt tudni kell róluk, hogy amíg egy színes manó gyerek, addig még szivárvány színű ruhácskában van, viszont felnőtt korukra kialakul, ki, milyen színt képvisel.

Ennek megfelelően, ha pld. egyikük sárga manó, akkor neki a cipője, orra és a sapkája is sárga felnőtt korára.

Ahogy megpillantottam a réten a színes manókat, láttam, hogy jókedvűen tornáznak, de nagy szél fújt, ráadásul a fű is nagyra nőtt, alig látszottak ki a hatalmas fűszálak közül.

Segítek nekik – gondoltam álmomban. Így hát elkezdtem lelapogatni egy területet azért, hogy a tornázó színes manókat ne zavarják a szélben hajladozó hatalmas fűszálak. Alighogy nekifogtam a műveletnek, elém állt egy manó, és sértődötten csak ennyit mondott: – Nahát! Ez jellemző az emberekre! – és a többiekkel együtt sértődötten elvonultak.

Egy fiatal színes sárga manó viszont ottmaradt velem és így szólt:

– Látom, hogy jószándékú vagy, de tudatlan. Ti emberek elfelejtettétek, hogyan kell alkalmazkodni a természethez, de mi ezt napi szinten műveljük. Nézd csak! – mondta, és abban a pillanatban besétált a szél által ide-oda hajladozó fűszálak közé, kézen állt, és közben ügyesen és hajlékonyan hajladozott ő is, a szélben ringó fűszálakkal együtt.

– Vagyis minket nem zavar soha a természet, mert mi nemcsak alkalmazkodunk hozzá, és minden természeti jelenséghez, hanem játszani is tudunk vele. Méghozzá úgy, hogy közben senkit és semmit sem sértünk.