Szerző: Kabany Csilla | ápr 22, 2022 | spirituális
Ma van a Föld Napja, és ez alkalommal azt a mesét mondom el, amelyet megálmodtam. Álmomban is nagyon sok tanítást kaptam és kapok folyamatosan, de erről még később fogok írni. Most következzen részlet a meséből, amit megálmodtam:
Egy alkalommal manók vendége voltam álmomban. Először a borzas manók házában falatoztam, majd elkísértek az erdő széléig. Onnan már egyedül mentem a rétre.
A réten néhány színes manóval találkoztam.
Volt köztük néhány színes gyerek manó is. Azt tudni kell róluk, hogy amíg egy színes manó gyerek, addig még szivárvány színű ruhácskában van, viszont felnőtt korukra kialakul, ki, milyen színt képvisel.
Ennek megfelelően, ha pld. egyikük sárga manó, akkor neki a cipője, orra és a sapkája is sárga felnőtt korára.
Ahogy megpillantottam a réten a színes manókat, láttam, hogy jókedvűen tornáznak, de nagy szél fújt, ráadásul a fű is nagyra nőtt, alig látszottak ki a hatalmas fűszálak közül.
Segítek nekik – gondoltam álmomban. Így hát elkezdtem lelapogatni egy területet azért, hogy a tornázó színes manókat ne zavarják a szélben hajladozó hatalmas fűszálak. Alighogy nekifogtam a műveletnek, elém állt egy manó, és sértődötten csak ennyit mondott: – Nahát! Ez jellemző az emberekre! – és a többiekkel együtt sértődötten elvonultak.
Egy fiatal színes sárga manó viszont ottmaradt velem és így szólt:
– Látom, hogy jószándékú vagy, de tudatlan. Ti emberek elfelejtettétek, hogyan kell alkalmazkodni a természethez, de mi ezt napi szinten műveljük. Nézd csak! – mondta, és abban a pillanatban besétált a szél által ide-oda hajladozó fűszálak közé, kézen állt, és közben ügyesen és hajlékonyan hajladozott ő is, a szélben ringó fűszálakkal együtt.
– Vagyis minket nem zavar soha a természet, mert mi nemcsak alkalmazkodunk hozzá, és minden természeti jelenséghez, hanem játszani is tudunk vele. Méghozzá úgy, hogy közben senkit és semmit sem sértünk.
Szerző: Kabany Csilla | febr 24, 2022 | spirituális
Csak az ellenállás fáj – mondta annak idején egyik spirituális tanítóm. Így igaz. Ez a mese arról szól, hogy mi történik, amikor feladjuk az ellenállásunkat a változásokkal szemben, és csak lazán megengedjük, hogy megtörténjen. Te megengeded a változásokat, vagy továbbra is ellenállsz nekik?
Az alábbi történetből kiderül, hogy jobban járunk, ha elengedjük a változásokkal szembeni ellenállásunkat. Lehet, hogy a történet szereplőjének egy-egy gondolatát önmagadban is felismered. Ha ez így van, nem a véletlen műve, hanem azt jelenti, hogy ideje az ellenállást elengedni.
A bölcs hernyó
Csupán egy tudatlan hernyó volnék?
Nem! Csak egy életunt kövérség, akinek elege volt a fa leveleinek felzabálásából. Úgysem jó semmire az.
Meddig nőjek még? Minek? Kinek? Elegem van…
Persze zabálhatnék még az élvezet kedvéért, de mire jó az? Úgyis csak nőnék tovább, hogy aztán még éhesebb lehessek. Ez volnék csupán, egy zabálógép? Na neeeem…
Ebből elegem van! Ezt nem vállalom tovább!
Végzek magammal, így döntöttem.
Mivel szőrös vagyok, így a hangyáknak nem kellek. Élet ez így? Még meghalni sem tudok.
Tegnap levetettem magam egy szélső levélről… És? Még csak meg sem ütöttem magam.
De nem adtam fel! Még tegnap visszaindultam erre a fára! Csak azért, hogy a rigók, a fekete kaszások jobban lássanak a lemenő nap fényében. De a halálmadaraknak sem kellettem. Pedig azt hittem, hogy a sárga-fekete csíkos ruhám miatt tuti észrevesz majd valamelyik!
Észre is vettek, de az utolsó pillanatban mégis mindegyik meggondolta magát. Nem értem miért… Pedig igazán ízletes lehetek ilyen szép nagy kövéren. Valami hibádzik… Sebaj, akkor gondolkodjunk. Abban úgyis jó vagyok!
Értek én mindent!!! Az azért elszomorít, hogy nem kellek senkinek sem, és még meghalni sem tudok…
És akkor jött az ötlet! Egyet tudok csupán a zabáláson kívül: szőni! Így hát gubót szövök. Legyen ez a koporsóm! Itt békésen megfulladhatok és nem zavar, nem tántorít el senki sem. Nem is fognak rám találni, épp ezért a hullámat sem fogják meggyalázni. Igen, ez így jó lesz. Ennek örülök.
Mégsem egy buta és szőrös, nagy kövér hernyó volnék! Úgy látszik, az én életem értelme az volt, hogy tudatosan haljak meg. Legyen hát!
Azzal begubódzott.
Jó erősen rögzítette koporsóját egy szélvédett faágon.
Csak lógott és várt. Várt és várt.
Mégsem fulladt meg.
Ezt is elrontotta valahol, és nem értette. Cserbenhagyta még az oly bölcs gondolatai is, amire eddig mindig számíthatott.
Pedig azt hitte, mindent tud az életről.
Nagyon elkeseredett.
Feladta.
És akkor elkezdődött valami. Mégsem úgy történt, ahogy eltervezte.
Két héten keresztül, egy teljesen megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül, amibe semmi beleszólása sem volt. Nem számítottak gondolatai sem.
Csak befelé figyelt. Mást úgysem tehetett. Szinte külső szemlélőként nézte végig saját testének teljes átalakulását. Nélküle történtek a dolgok. Aztán ez is megállt.
És csak akkor eszmélt, hogy mintha kinőtte volna valamiféleképp a koporsóját! De tanult a leckéből. Nem akarta megérteni mindenáron a dolgokat többé.
Csak követte vágyait, érzéseit.
És most ki akart törni. Kíváncsi volt arra, hogy mivé változott. És nem érdekelte többé az, hogy miért! Belül is más lett.
Feltörte a koporsó fedelét és kimászott.
Fájdalmas volt az első nyújtózás.
Hatalmas szárnyai lettek, ami örömétől egyre csak tovább nőttek és feszültek.
A reggeli szikrázó napsütés megszárította csillogó sárga-fekete mintás szárnyait.
Aztán meglátogatta a régi jó barátja is, az éhség.
De most nem az a görcsös zabálási vágy lett úrrá rajta, hanem valami édes nedűre vágyott.
Érezte a szellőben az illatát. Valami színes tarkaságok felől jöttek a fű közül.
Nem gondolkodott, csak élvezte a létezést, és a szellő játékát, amivel először vitorlázott a nektárjukat kínálgató virágok felé…
(ismeretlen szerző)
Szerző: Kabany Csilla | febr 16, 2022 | Egyéb kategória, spirituális
Valahányszor végigolvasom -e mesét, a lelkem mélyén oldódik valami, s könnybe lábad a szemem… Miért? Mert újra emlékezem. Mire? Arra, amit – a hétköznapok sodrásában – picit én is elfelejtettem. Arra emlékeztet-e mese, honnan jöttünk és Kik Vagyunk Valójában…
A meséknek olykor hihetetlen erejük van. Edzi a képzelőerőt, és bizony sok mese nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is okulásul szolgálhat. Ez alkalommal a Kicsi Lélek meséjét szeretném megosztani veletek, amelyet Neale Donald Walsch, spirituális író írt annak idején születendő unokájának.
A 2000-es évek elején olvastam először az angol nyelvű gyönyörű képekkel illusztrált mesekönyvet, amelyet hajdani spirituális tanítóm mutatott, és rögtön megragadott ez a kis történet. Honlapomra is feltettem már 2006-ban, de picit nosztalgiázok és most itt is közzéteszem. Íme a mese:
Egyszer volt hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek, „Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten
-Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek Isten szélesen mosolygott.
Nagyon helyes! – kiáltott fel Isten. – Te vagy a Fény. A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra amit a Királyságban már az összes lélek tudott.
-Pompás! – mondta a Kicsi Lélek – Ez igazán király! De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult.
A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta: – Szia, Isten! Most, hogy tudom Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?
– Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.
– Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!
– De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.
– Igen, de meg akarom érteni milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.
– Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál. Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.
– Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.
– Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy; és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg nincs itt semmi, más, ami nem te vagy.
– Huh? – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.
– Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy mint a Nap Sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek, a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertyalángjai nélkül…és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem ragyogna olyan fényesen. Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy? – ez a kérdés.
– Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, – Te vagy Isten. Találj ki valamit!
Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.
– Mi az a sötétség? – kérdezte a Kicsi Lélek.
– Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.
-Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.
-Csak ha azt választod – válaszolta Isten. –Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.
– Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát. Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni.
– Ez egy óriási ajándék – mondta Isten – mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más. Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül.
Így tehát – foglalta össze Isten – mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben, és ne légy dühös érte.
Aztán, tudni fogod Ki Vagy Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!
– Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják mennyire különleges vagyok?
– Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a „különleges” nem azt jelenti, hogy „jobb”. Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek lenni.
– Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!
– Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki táncolt, ugrált és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel. – Miben akarsz különleges lenni?
– Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.
– Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. – Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?
A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges előzékenynek lenni másokkal!
– Igen! – értett egyet Isten, – és bármelyik pillanatban, bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.
-Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan. A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?
– Ó, igen.- biztosította őt Isten – Ez nagyon különleges. – Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.
– Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog amit tudnod kell. A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció. Mi az? – sóhajtotta.
– Nincs senki akinek megbocsájthatnál.
– Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni amit az imént hallott. Senki! – válaszolta Isten. Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül.
A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré.
Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel. Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie.
Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek mint a Kicsi Lélek, maga. Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.
– Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.
– Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen „különlegesnek” lenni. És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az amikor szomorúságot érez.
De aztán egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből. – Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta – Én segítek neked.
– Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?
– Adhatok valamit amiért megbocsáthatsz!
– Tudsz?
– Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és teszek valamit amiért megbocsáthatsz.
– De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes, te aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?
– Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek. A Kicsi Lélek meglepettnek tűnt a válasz hallatán. – Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eónokon át táncoltunk együtt.
Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat és cselszövő is. Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik Vagyunk Valójában.
És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és most én leszek a „rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.
– De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon szörnyű lesz?
– Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit. Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.
– Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek. Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a „nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.
– Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni. Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek! Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben maradt. Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!
– Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat! Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.
– Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.
– Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni… – Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen…? – Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.
– Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!
– Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.
– Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.
Így, létrejött a megállapodás.
A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak.
És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.
Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg ha szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten mondott.
– Mindig emlékezz – mosolygott Isten – Soha nem küldtem mást, csak angyalokat. /Neale Donald Walsch: Kicsi lélek és a Nap/ …és ha mégis elfelejted, csak egy dolgod van: emlékezz… (a blogszerk. megjegyzése)
